Az elnyomás mondjon le!

Nagyon vicces az Index akkor is, amikor nem tud róla. Ismertetnek egy kutatási eredményt, miszerint  "minden ötödik amerikai szocializmust akar". Bírálják a közvéleménykutató módszerét, mivel azok nem definiálták pontosan, mit is értenek szocializmus és kapitalizmus alatt, ezért jöhetett ki ilyen torz eredmény. Eközben a cikkíró sincs tisztában azzal, mi is a szocializmus, amikor ezt írja: "ugyanebben a felmérésben az amerikaiak csupán 15 százaléka támogatta a központi irányítású gazdaságot (magyarán a szocializmust)." 

Teljes a káosz, ami az USÁ-ban élőknél még megbocsátható lenne, de nálunk nem. Mindesetre a Szovjetuniónak és követőinek sikerült évtizedekre elhitetnie az emberekkel, hogy az állampárt uralma, a tervgazdaság, a diktatúra jelentik a szocializmust (vagy a kommunizmust, ízlés szerint). A mainstream médiának ez jó ürügy arra, hogy elhitesse, a kapitalizmus az egyetlen működő rendszer, a szabadpiac kifejti áldásos hatásait. Nem csoda, hiszen ha létrehozok egy rendszert, aminek ugyan köze sincs ahhoz az elmélethez, amire állítólag alapozom, akkor sikeresen le tudom járatni az adott elméletet. Akár évszázadokra is. Ezért lehetséges az, hogy a Szovjetunió volt a legreakciósabb képződmény, aminek a bukása után az emberek többségénél szóba sem jöhet a kommunizmus, mint alternatíva. És ez az egyik fontos oka annak, hogy ma közel sincsenek olyan mértékű demonstrációk, munkássztrájkok, szervezkedések, mint mondjuk a 20. század elején. 

Sajnos még 15 százalék sem akar szocializmust. Diktatúrát szeretnének, vagy legalábbis egy erős vezetőt, aki majd "mindent megold". Legyen ez egy személy, vagy egy erős állam, központi hatalom. Mindegy, csak ne nekünk kelljen bármit is csinálni. 

Divat a kommunistázás, és nemcsak szélsőjobboldali körökben. Úgy tűnik, könnyebben el lehet adni bármilyen írást, ha mondjuk egy attitűdöt a "kommunizmusból" visszamaradt csökevénynek titulálunk, ha bármilyen negatívnak tartott viselkedést kommunista módszernek nevezünk, vagy ha valakit, aki nem szimpatikus, lekommunistázunk. És ezekben az esetekben a kommunizmus fogalma egyenlő a diktatúrával, az elnyomó rendszerrel, ahol a tisztességes polgárt megfélemlítik, átnevelő táborokba küldik, vagy egyszerűen csak lehallgatják és gyámkodnak felette. 

Pedig a kommunizmus nem ezt jelenti. És a kommunizmusnak nincsenek áldozatai. A múlt rendszer nem volt kommunista, és a Szovjetunió sem volt kommunista ország. Sőt, a nevével ellentétben nem volt jellemző rá, hogy munkásönigazgatásokból (vagyis szovjetekből) épült volna fel, hiszen azokat nagy részben már Lenin leverte vagy a működésüket ellehetetlenítette. Sztálin, Lenin vagy Rákosi diktátorok voltak, akiknek már nem sok közük volt Marx és Engels, vagy a korai szocialisták eszméihez, és csak elhitették az emberekkel, hogy itt a kommunizmus épül. Ezeknek a diktátoroknak, és az általuk létrehozott/vezetett rendszereknek voltak áldozatai, nem a kommunizmusnak. 

Marx, velük ellentétben nem azt vallotta, hogy állami tulajdonba kell venni minden magántulajdont, amit csak lehet, hogy aztán folytatódjon a kapitalizmusban megszokott kizsákmányolás, és a munkás továbbra se rendelkezhessen se munkaeszközével, se saját életével. Nem gondolta azt sem, hogy személyi diktatúrákra lenne szükség ahhoz, hogy aztán majd egyszer a távoli jövőben mindenki egyenlő lehessen. A kommunizmus nem erről szól, de úgy tűnik, ezt mégis szinte bárkivel el lehetett hitetni. 

A kommunizmus alapja a gazdaság teljes átalakítása, ami közösségi (nem állami!) tulajdonra épül, ahol a munkások szabadon szerveződhetnek, megszervezhetik saját munkájukat. A proletárdiktatúra nem azért szükséges, hogy a mostani uralkodóosztályt egy másik váltsa fel, hanem hogy eltöröljük az osztályokat, majd az államot. Mert az állam elsősorban arra való, hogy fenntartsa az elnyomó rendszert, és a hatalmon levőknek kedvezzen. Kommunizmusban nem "egyformák" lesznek az emberek, hanem egyenlőek gazdasági szempontból, ami egyszerűen fogalmazva csak annyit jelent, hogy mindenki hasonló feltételeket érdemel. Ha kicsit belegondolunk, nem igazságos egy olyan rendszer, ahol vannak, akik éheznek, mások pedig luxuscikkeket fogyasztanak csak azért, mert "jó helyre" születtek.

Ez a néhány mondat egy bonyolult ideológia leegyszerűsítése, de szerintem ennyiből is jól látszik, mennyire nincs igazuk azoknak, akik állandóan kommunistáznak. És az, hogy kommunizmust még nem igazán sikerült sehol sem felépíteni, nem jelenti azt, hogy ez lehetetlen. Ha tényleg fel kell dolgozni a múltat, akkor ideje úgy kezdeni hozzá, hogy bizonyos fogalmakat világosan határozunk meg, és nem valamilyen más fogalmat használunk helyettük. 

Papp László Tamás tegnapi cikkében igazán elmés megnyilatkozást tesz: szerinte az iskolai erőszak (ami ebben az esetben a diákok társaik elleni agresszióját jelenti) párhuzamba vonható a családon belülivel. Így adódik a megoldás, itt is "távoltartásra" lenne szükség. Feltételezem, hogy a közíró viccel, ironizál, mert ha ezt komolyan gondolja, akkor az elég erősen szemellenzős gondolkodást feltételez. 

Arról elfelejt beszélni, hogy egy iskolás gyerek nem azért bántja a többieket, mert "gonosz", vagy mert tudatosan (vagy félig tudatosan) a nála gyengébb, kiszolgáltatottabb helyzetben levő gyerekek feletti uralomra és elnyomásra törekedne. A családon belüli erőszak esetén ugyanis elsősorban erről van szó, és nem arról, hogy a bántalamzó "nem tudja kezelni" agresszióját, amit valahogyan muszáj kiélnie. 

A másik, talán fontosabb különbség az, hogy egy gyerek, aki koránál fogva teljes mértékben (pszichésen és fizikailag) függ a szüleitől, elsősorban az otthon látott mintákat utánozza. Ha azt látja, hogy apuka rendszeresen megveri anyukát, akkor ezt tartja "normális" viselkedésmódnak. És ha esetleg őt is bántják otthon, közvetve vagy közvetlenül, akkor sok esetben úgy gondolja, az őt ért sérelmeket valakin meg kell torolnia. A gyerek és a felnőtt lehetőségei elég sok szempontból különböznek, és míg a felnőtt választhat, hogy változtat-e esetleges bántalmazó viselkedésén, belefog-e egy terápiába, addig a gyereknek nem sok eszköze van. Ez nem jelenti azt, hogy hagyni kell, hadd vezessék le az erősebb gyerekek a gyengébbeken az indulatokat, viszont az ilyen esetekben a családot kellene megvizsgálni.

Papp László Tamás ezzel szemben a büntethetőségi korhatár 12 évre való leszállítását sem vetné el. Igaz, nem zárná a gyerekeket börtönbe, "csak" egy bentlakásos intézménybe. Ezt nevezi ő "terápiának". Szerinte a nevelést "okos szóval, türelemmel" is el lehet képzelni, vagy "szigorú, de méltányos és arányos erőhatalommal, ha kell". Vagyis az erődemonstráció ebben az esetben már pozitív színezetet kap, és fel sem merül a gyanú, hogy ilyen nevelési módszerekkel ezekben a gyerekekben csak megerősödik a mások feletti uralom gyakorlásának vonzereje. 

Megrögzött liberális módjára úgy gondolja, hogy egy gyereknek ugyanannyi választási lehetősége és szabadsága van, mint egy felnőttnek, ezért ugyanazt a büntetést is érdemli, ha társadalomellenes cselekedetet hajt végre (nem beszélve arról, hogy egy felnőtt számára sem feltétlenül "terápiás" a börtönélet). Eszébe sem jut, hogy az egyéni, individuális szint mellett tágabb társadalmi összefüggések szintjén is magyarázatot keressen. Pedig ez a magyarázat elég egyértelmű, és még szakirodalma is van. De miért is olvasna Papp László Tamás szakirodalmat? 

A távoltartási törvény módosítása nagy vitát váltott ki (ezzel kapcsolatos bejegyzés itt a blogon is található). Most, hogy megszavaztak egy valójában rossz, és valószínűleg nem sok változást eredményező törvényt (Sólyom László nem írta ugyan alá, de más okból), vannak, akiknek a vita újabb indok arra, hogy a "nőszervezeteket" bírálják. Azokat a nőszervezeteket, amelyek naponta szembesülnek a bántalmazás létével és következményeivel, segítik az áldozatokat, és éppen ezért kompetensek lehetnek abban, hogy milyen törvényre lenne szükség. Közéjük tartozik Herczog Mária szociológus,akinek a nol.hu-n jelent meg ezzel kapcsolatos cikke.

Kezdi azzal, hogy szerinte a törvénnyel kapcsolatos, azt bíráló „nyilatkozatok tele vannak tárgyi tévedésekkel-és sértődöttséggel”. Azt, hogy milyen tévedésekről van szó, valójában nem támasztja alá. A „sértődöttség” kifejezést pedig sokan előszeretettel húzzák rá a feministákra, és ez alkalmat nyújt az összekacsintásra, hiszen mi másért is válna egy nő feministává, mint hogy megtorolja sérelmeit?

Aztán kijelenti, hogy „a távoltartás önmagában biztosan nem oldja meg a kialakult problémát, attól még nem fogja tudni sem az elkövető, sem az áldozat, mi módon lehet elejét venni a további bántalmazásnak, hogyan lehet segíteni az áldozatnak és lehetővé tenni, hogy az elkövető képes legyen erőszakmentesen viselkedni.” Ez nagyon szép gondolat, de vajon kivel akar vitatkozni? A bántalmazással foglalkozó szervezetek (többek közt a NANE vagy a PATENT) munkájának  csupan egy szelete a távoltartási törvény módosításáért való lobbizás, vagy egyáltalán az ilyen értelemben vett politizálás. Az itt dolgozók talán mindenki másnál inkább tisztában vannak azzal, hogy törvényekkel nem lehet radikális változást elérni, vagy esetleg pszichés problémákat megoldani. Köztudott, hogy a NANE segélyvonalát hívhatják bántalmazott nők és gyerekek, és itt pszichés támogatásban részesülnek, illetve gyakorlati (pl. jogi) tanácsokat, segítséget is kaphatnak. Talán Herczog Mária nem ismeri az általa bírált nőszervezetek munkáját, vagy csak egyszerűen nem akar tudomást venni róla? A segítő szakemberek pontosan abban segítenek, hogy az áldozatok fel tudják dolgozni a traumát, és lehetőség szerint ki tudjanak lépni a kapcsolatból.  De nem mindig van ez utóbbira lehetőség, és ilyenkor tényleg csak a távoltartás adhat megoldást. Arra a felvetésre pedig, hogy az elkövetőt segíteni kellene abban, hogy „erőszakmentesen” viselkedjen, csak azt válaszolnám, hogy mindenkinek lehetősége van abbahagyni a bántalmazást. A bántalmazó, ha beismeri, hogy viselkedésével kárt okoz, eldöntheti, hogy változtatni akar, és van, ahol segítenek ebben. De milyen különös, nem tudok róla, hogy sokan élnének ezzel a lehetőséggel. És ha az ő viselkedésüket igazoljuk, magyarázzuk, szépítjük, akkor ez így is lesz örökké.

Herczog Mária szeretné bebizonyítani, hogy ha nem segítünk az erőszak elkövetőjének, akkor ő „nem feltétlenül érti meg, miért elfogadhatatlan a viselkedése, életmódja”. Nekem meg az a véleményem (és tapasztalatom), hogy a bántalmazók általában nem is szeretnék megérteni, miért bántalmaznak. Lehet, hogy Herczog Mária elképzelte, ahogy szerencsétlen férj (maradjunk a statisztikailag gyakoribb eseteknél) fáradtan hazaér a munkából, és mivel a vacsora nem elég meleg, megüti a feleségét, aki ettől sírva fakad, arcán pedig félelem tükröződik. A férj ezt nem érti, hiszen miért is hozná összefüggésbe a sírást a pofonnal? Arról sem tud szegény, hogy a pofon fáj, és az agresszív viselkedés félelemkeltő. De ha mindezt elmagyarázzuk neki, esetleg beiratjuk egy érzelemfelismerő és önismereti tanfolyamra, akkor rájön, hogy bántalmazó viselkedést folytatott, és nem teszi soha többet. Szép mese, kár, hogy kevés a valóságalapja.

A cikkíró szerint nem hihetünk el bármit az áldozatoknak, hiszen „az erőszak megjelenési formája, súlyossága, gyakorisága nagyon eltérő lehet”, ezért mindent „fel kell tárni”. Kár, hogy sok nő nem fogja megérni (fizikailag vagy lelkileg), mire a mindenre kiterjedő, nagyon tudományos és nagyon objektív vizsgálat lezárul. Persze voltak már áldozatai a „tudománynak”, gondoljunk csak az atombombára vagy a guantanamoi foglyok pszichológusok asszisztálásával végzett kínzására, ha  egy kicsit hatásvadászak akarunk lenni.

Az is kiderül a cikkből, hogy „a közvetítés nem feltétlenül békülést jelent, hanem olyan védett helyzetet, amelyben az érintettek a családtagok, a kisközösség és a szakemberek jelenlétében, segítségével tervet tudnak készíteni arra az időre, amíg a távoltartás tart, majd az azt követő hosszabb távra.” Kíváncsi lennék, mennyire védett az a helyzet, ahol az elkövető egy légtérben van az áldozattal. És milyen kisközösségről van szó? Csak nem arról a közvetlen lakókörnyezetről, ami tudomást sem vesz az erőszakról, szemet huny felette, mert az úgyis „családi” ügy? Vagy a férj családjáról, szüleiről, akik esetleg szintén bántalmazó viselkedést folytattak, és ezt tartják természetes „problémamegoldási” módnak? Esetleg azokról a munkatársakról, barátokról, akik a bántalmazót tisztes családapának és szerető férjnek ismerik? (Az elkövetők nagy része csak párjával agresszív, másokkal feltűnően kedves és tisztelettudó lehet, pont ezért is nehéz bizonyítani az erőszakot.)

Persze ha eddig még nem derült ki, a cikk vége felé felvillan a szociológus valódi álláspontja, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy vizsgálni kell, mi „váltotta ki” az erőszakot. Ahelyett tehát, hogy elismerné, semmilyen igazolás nem fogadható el arra, ha egy domináns helyzetben levő ember rendszeresen ver, vagy verbálisan bántalmaz egy függő helyzetben levő másik embert, ő az áldozatot kezdi el hibáztatni.

Végül mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a nőszervezetek nem akarnak "vitázni", vagy mások álláspontját figyelembe venni. Igen, nem akarnak, mert nagyon elegük van abból, hogy évtizedek óta vitáznak elnyomókkal és bántalmazókkal arról, miért is kellene az áldozatot védeni. És  abból is, hogy állandóan magyarázkodni kell, ha a kiszolgáltatottabb helyzetben levőkön próbálnak segíteni a sok-sok támadás kereszttüzében. Vitázni, kompromisszumot kötni nem lehet olyanokkal, akiknek nem érdeke, hogy megszűnjön a családon belüli erőszak.