Az elnyomás mondjon le!

A cím persze hatásvadász, hiszen tudjuk, hogy nem Marx és Engels volt az első, akik a munkásosztály helyzetével foglalkoztak, és akik kommunizmusról beszélnek. Nem értékítélet tehát, ha azt mondom, a Kommunista Kiáltvány előtt is találhatunk olyan szerzőt, aki a munkások önszerveződésére buzdított, mégis jó tudni, hogy jelen esetben egy nőről van szó, aki mellesleg feminista is.

Flora Tristanról olvastam nemrég egy könyvet (Charles Neilson Gattey: Egy rendkívüli asszony élete), aki az 1830-as, '40-es években  írt több, a nők és a munkások elnyomásával, a nemi és gazdasági-szociális egyenlőtlenséggel kapcsolatos könyvet is. 

Flóra bántalmazó férjétől szenvedve (aki gyilkosságot is megkísérelt ellene), illetve Peruban, Angliában és Franciaországban tapasztalatokat szerezve lett feminista (és) forradalmár. Peruban érezte először úgy, hogy tennie kell valamit a szociális igazságtalanságok ellen, és meg is írta első könyvét, amiben már megjelennek később kifejtésre kerülő feminista, internacionalista nézetei. Javasolta benne, hogy létre kellene hozni olyan otthonokat, ahol a nők biztonságban és olcsón lakhatnak. Ebben az időben olvasta el Fourier összes írását, ami nagy hatással volt rá, bár úgy gondolta, nála egyszerűbb nyelven kell írni ahhoz, hogy a fontos gondolatok mindenkihez eljussanak. 

Ezután évekig utazgatott Angliában, gyárakat látogatott, kapcsolatba került a munkásokkal, és 1940-ben könyve jelent meg Londoni séták címmel. Kiderül belőle, hogy a londoni burzsoáziára már akkor is jellemző volt a túlzott fogyasztás, a pénz istenítése. Az országot a földbirtokosok és vagyonosok érdekei szerint kormányozták, míg az adók kétharmadát a gyári munkások és a mezőgazdasági dolgozók fizették (ez utóbbiak rosszabb helyzetben éltek, mint a rabszolgák). Az átlagos gyári munkásnak napi 14 órát kellett dolgoznia, a gyári tömegtermelés pedig egyúttal a kézművesség kihalásához vezetett. A munkások elsősorban választójogot szerettek volna, ettől várták helyzetük javulását (a chartisták 1839-ben nyújtották be petíciójukat a parlamentnek az általános választójogért).

Flora a prostitúcióról is írt, ami szerinte sehol sem olyan szervezett, nagyarányú és nyílt, mint Angliában. A kereslet akkora volt, hogy más országból is hoztak be (vettek meg) lányokat, és a bordélytulajdonosokkal a törvények is elnézőek voltak. A prostituáltak eközben betegen, nyomorogva, rövid ideig éltek.

A Kommunista Kiáltvány előtt 4 évvel írta meg Munkásszövetség című könyvét, aminek az alapvető állítása, hogy az 1789-es francia forradalom, miután megdöntötte az arisztokrácia uralmát, valójában a burzsoázia diktatúráját teremtette meg. A munkásság szerinte azért gyenge, mert megosztott, és egységbe kellene tömörülnie; Flora nemcsak beszél erről, hanem javaslatokat is tesz. Jöjjenek létre minden nagyvárosban bizottságok, a munkásság gyűjtsön kisebb összegeket, építsék fel a Munkásszövetség Palotáit. Ezekben tanítanák, gyógyítanák, ápolnák a munkásokat, betegeket és időseket. A munkásosztálynak tehát meg kell szerveznie önmagát. Eközben azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nők egy második elnyomástól, a férfiak uralmától is szenvednek, ezért nekik is egyenlő jogokat kell biztosítani.

Flora nem távolról figyelte, analizálta a munkásokat, hanem eljárt gyűléseikre, beszédeket mondott nekik, terjesztette közöttük könyveit. Közelről ismerte őket, az ő nyelvükön beszélt hozzájuk, így tudott hatást elérni, és így nyújt példát nekünk is.

Nehéz dolog anarchistakén azon gondolkodni, vajon a távoltartás törvényi szabályozása mennyire fog segíteni a családon belüli áldozatokon. Egy törvény ugye nem old meg semmit, mondhatnám én is a Népszabadság cikkíróival egyetértésben, ha kellően cinikus lennék. De mondhatnám tényleges meggyőződésből azért, mert nem büntetésre és intézkedésekre van szükség, hanem arra, hogy egy egész társadalom és rendszer változzon meg alapjaiban.

Hiába van már 2006. óta távoltartási törvényünk, ha a bíróság és a rendőrség ugyanannak a patriarchális rendszernek a része, amivel az utcán is szembesülünk. Ezek a bírák és rendőrök ugyanúgy hazugnak, butának, betegnek fogják kezelni a bántalmazott nőt, ahogy eddig, és ugyanúgy a bántalmazó fog jól járni, ahogy eddig. Az áldozatok ezután is vonakodva fogják feljelenteni bántalmazójukat, hiszen tudják, hogy ebből is csak ők kerülhetnek ki vesztesen. Nekem persze a legfelháborítóbb az, hogy pszichológus (ún.) szakértő kollégáim is ugyanezekkel az előítéletekkel, és a szakértelem hiányával dolgoznak, de ők is ennek a rendszernek a részei, és ők sem kérdőjelezik meg azt.

Ennek ellenére szükség van a távoltartási törvényre, és nagyon jó lenne, ha a mostani javaslatnak megfelelően tényleg 60 napra ki lehetne tiltani a bántalmazót a közös lakásból. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a törvényt alkalmazzák is. Amíg ugyanis nincs lehetőség a forradalmi változásokra, be kell érnünk a reformokkal. Emberéletekről van szó, az áldozatokat ebben a helyzetben csak a törvény védheti meg. Nincs más lehetőség addig, amíg nem vagyunk elegen, akik azért harcolunk, hogy a bántalmazás ne legyen többé elfogadott és mindennapos.

Vasárnap (november 23-án) a már megszokott felvonulással kezdődött a 16 akciónap, vagyis a tiltakozás a nőket érő erőszak ellen. Még nem késő résztvenni benne, lesznek beszélgetések, filmvetítések, utcai akció, sőt, még színház is.

Egyes cikkekből, blogokból, kommentekből úgy tűnik nekem, hogy sokan egyszerűen nem tudják elfogadni a nyilvánvaló tényeket: az ún. "családon belüli" vagy partnerkapcsolati erőszakot döntő arányban férfiak követik el nők ellen, ezért is hívjuk nők elleni erőszaknak (és nem azért, mert mi, feministák azt gondoljuk, minden férfi maga a sátán). Nem fogadható el az olyan érvelés, miszerint "a nők igaz, hogy nem követnek el fizikai agressziót, de verbálisan agresszívak". A verbális bántalmazás is a nőket sújtja elsősorban, hiszen a fizikai erőszakot a legtöbb esetben megelőzi a lelki terror.

Persze jó, ha azzal is tisztában vagyunk, hogy ez az egész nem egyszerűen "erőszak", hanem rendszeres, szisztematikus bántalmazás, amivel a hatalmi helyzetben levő megerősíti uralmát az elnyomott felett. Ha agressziónak nevezzük, azzal felmentjük a bántalmazót, hiszen "nem is tehet róla", biztosan "nehéz helyzetben van". Érdekes módon ezek az ún. agresszorok a külső szemlélő számára ártalában kedves, udvarias, rendes embereknek tűnnek, nem ritkán mintaférjnek. Mások előtt nem mutatnak "dühkitörést".

Gyakori tévhit, miszerint a nő, a bántalmazott elhagyná a férfit, ha valóban rosszul érezné magát. Tehát ha vele marad, abból ez következik, hogy vagy meg sem történik a bántalmazás, vagy valamiért jó neki (mazochista). Pedig rengeteg oka van annak, hogy miért marad benne egy ilyen helyzetben levő nő a kapcsolatban. Sokszor anyagi kényszer az ok (a férfi nem engedte neki, hogy dolgozzon), fizikai és lelki fenyegetettségérzés. Amihez hozzájön az ilyenkor szokásos elszigetelődés, ráadásul a bíróság és a rendőrség sem tesz semmit. Mert nincsenek megfelelő törvények (bár én a törvényi szabályozás hatásában nem is hiszek túlságosan), és mert a bírák, a rendőrök vagy a pszichológus szakértők körébena legsötétebb előítéletek élnek.

Ne áltassuk magunkat, amíg a társadalom elfogadja a nők alárendelet szerepét (ami a legkisebb dolgoknál, az "ártatlan" nőellenes megnyilvánulásoknál kezdődik), és amíg egyesek úgy gondolják, hogy ez a feministák ügye, nem védhetjük meg az áldozatokat.

Nem terveztem, hogy írok bármit is a gazdasági válságról, vagy arról a valamiről, amit most annak neveznek. De Uj Péter meghökkentőnek szánt, mégis inkább kínos és ostoba cikkét (Nem kell félni, fájni fog) látva ezt nem tudom megállni.

Persze abban (sajnos) teljesen igaza van, hogy ettől a válságtól nem fog összeomlani a kapitalizmus.  Még a legjobb esetben is csak átalakul, és mondjuk kevesebben fogják istenként tisztelni a szabadpiacot. Különben is, ha össze is omlana, magától nem épülne fel egy új rendszer, ehhez néhány feltételnek teljesülnie kell. Forradalom meg, ugye, ideális esetben csak akkor jöhet létre, ha az emberek tudatában, illetve bizonyos gazdasági és politikai viszonyokban alapvető változások történnek.

Ennek ellenére amit Uj Péter állít ezzel kapcsolatban, nem egyszerűen a dolgok leegyszerűsítése, hanem  hazugság és csúsztatás. Először is, kíváncsi vagyok, kik azok az "újbalosok és a kommunisták", akik a globális kapitalizmus bukását látják most. Érdekes, hogy a cikkben egy név, vagy szervezet sem szerepel, aki vagy ami ma Magyarországon kommunistának vallja magát. Mégis, honnan szerzi U.P. az információit?

És persze, ahogy 100 antikapitalizmust-kritizáló közül 99, úgy ő sem képes megkülönböztetni a szélsőjobboldali "antikapitalizmust" (ami valójában antiszemitizmus, a maga nagyon is kapitalista látásmódjával) a kapitalizmus kommunista vagy anarchista bírálatától.

Lehet a jóléti intézkedéseket "esztelennek" nevezni, amikor Magyarországon egy adat szerint 3,5 millió ember él létminimum alatt (HVG-t bizonyára Uj Péter is olvas, hiszen a lap neoliberális-politikailag korrekt), és ezeknek az embereknek a jóléti állam leépítése, a helyébe lépő szabadpiac nem feltétlenül hozza el a boldogságot. Lehet dobálózni Friedman-nal, és igazolni a neoliberálisok istenének pusztán a nevével, hogy a neoliberalizmus milyen jól működik. És lehet jönni Thatcher-rel, aki amit csak tudott, privatizált,így a közszolgáltatásokat is; és ez, mint tudjuk, hatékony eszköze annak, hogy alapvető ellátásokhoz ne férjen hozzá, akinek nincs rá pénze. 

A cikk legszebb része mégis ez: "Neoliberális közgazdászok vették át az irányítást Chilében, a Pinochet-diktatúra kezdetén: Chile ma a térség legsikeresebb országa..." Hát igen, aki szerint üdvözlendő, hogy Milton Friedman és stábja egy ilyen nagyformátumú katonai diktártort támogatott abban, hogy erőszakkal kiépítse és megtartsa hatalmát, miközben a legvadabb kapitalisták álmait valósította meg, annak csak gratulálni tudok.