Az elnyomás mondjon le!

A TV2-n hétfőnként fut egy krimisorozat, amely "szexuális jellegű" bűnügyekkel foglalkozik, Különleges ügyosztály címmel. És meglepően jó. Az USÁ-ban, mint ahogy az epizódok elején kiderül, a nemi erőszakkal (akár halállal végződik, akár nem), mint bűncselekménnyel egy speciálisan kiképzett nyomozói csoport foglalkozik. Már a kiindulás is álomszerű tőlünk nézve: mikor érjük el, hogy Magyarországon is megfelelően felkészült szakemberek foglalkozzanak az áldozatokkal?

Az eheti részben egy apáról derült ki, hogy mindkét lányát rendszeresen megerőszakolta, és egyikük emiatt lett öngyilkos. A társadalmat ismerve egy ilyen esetben nem sokan hinnének az áldozatoknak. Hiszen ki gondolná egy szerető apáról, hogy ilyesmit tesz? És különben is, nem lehet, hogy a kacérkodó lányok kiprovokálták a nemi erőszakot? A filmből azért néhány jelenet alapján következtethetünk arra, hogy az előítéletes gondolkodás Amerikában is ugyanúgy jellemző, mint nálunk.

De a két nyomozó ismeri jól, milyen dinamika szerint zajlik az erőszak. Tisztában vannak vele, hogy a hatalmi helyzetben levő fél (aki általában férfi, illetve gyerek-szülő viszonylatban az apa) használja azt, poziciója megerősítése érdekében. Mert megteheti, hiszen az áldozatok ritkán vallanak, és a társadalom is elnéző. Ezek a rendőrök tudják, hogy sohasem a nemi erőszak túlélője követett el olyasmit, amivel "előidézte" az erőszakot. És azt is felismerik, ha egy nő a poszttraumás stresszbetegség reakcióit mutatja (ebben szenved az áldozatok nagy része), ebből következtetve az átélt erőszakra. Nem vallatják az áldozatokat, nem alázzák meg, nem hozzák kellemetlen helyzetbe, és odafigyelnek arra, hogy azok csak biztonságos körülmények között beszéljenek. Mindez természetes és elvárható lenne, de tudjuk, hogy nálunk a rendőrség közel sem ilyen empatikus, és a szexista előítéletek is mindennaposak az eljárások során.

Lehetne tehát úgy is foglalkozni a nemi erőszak túlélőivel, ahogy a Különleges Ügyosztály teszi. De nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, amíg az emberek többségében tudatosul, mekkora károkat okoznak azzal, ha az áldozatokat hibáztatják, vagy 10-szer egymás után elmeséltetik velük a történetet, fokozva az amúgy is szörnyű traumát. Addig is ajánlanám a sorozatot minden túlélőnek, érintett szakembernek, és azoknak, akik bármilyen módon kapcsolatba kerülhetnek a nemi erőszak áldozataival.

Elhatároztam, hogy írni fogok olyan könyvekről is, amiket soha, senkinek sem ajánlanék, sőt, kifejezetten károsnak tartom őket. Mohás Lívia közismert és több díjjal kitüntetett pszichológus, író legújabb könyve is ilyen. Aki elolvassa, valószínűleg csodálkozni fog, hogy egy ilyen előítéletes, korlátolt, empátiától mentes és szakmailag felkészületlen ember hogyan dolgozhat pszichológusként. De Mohás Lívia dolgozik, és láthatólag rengetegen járnak hozzá.

Az írás látszólag nőpárti, hiszen a szerző szerint a harmadik évezred a nőké, előretörésük látványos. Abban a tudatban él, hogy az egyenlőség megvalósult, csak egyes nők nem tudnak élni a lehetőséggel. A nőket (főleg a kliensei nagy részét) jól láthatóan lenézi, hiszen zavarja őt, hogy miért nem tesznek többet magukért.

A könyvön végigvonul az ítélkező,hibáztató attitűd. Mohás Lívia vádol, hibáztat, megbánt nőket,miközben ezzel dicsekszik is. Skatulyáz, és előítéleteket fejez ki: "A nők (...)attól szenvednek a legjobban, hogy képtelenek a választásra. Ezt ugyan a magam részéről nem fogadom el, mondvacsinált álproblémának gondolom legalábbis akkor, ha a szerelmet, a szeretetet tesszük meg döntő értékmérőnek."(...) "Vannak emberek, akik rendre teljesen eltérő dolgokat tesznek, mint ami az életfeladatuk lenne, s közben kiderül számukra, hogy nem sikerül semmi, bármibe kezdenek, az balul üt ki, vagy nincs eredménye. Borbála közéjük tartozik." (...) "Isteni szerencséje, hogy a férje jóindulatú, türelmes ember, és nem csapja agyon anyjával együtt." (...) "Cecília is azok közé a nők közé tartozik, akiknek nincsen saját világuk, egész életük más ember, más emberek életére fonódik rá. (...) Érett felnőtt nem bolondít esztendőkön át férfiakat. Ezt romantikus, éretlen boszorkák teszik." "Lassan rájövök, hogy Pálma hazudik. (...) Ki is mondja, hogy úgy érzi, én nem hiszek neki. Sejtésem szerint irtózik attól, hogy szembesüljön a valósággal, ennél sokkal fontosabb és kedvesebb neki a fantáziálás, a konfabulálás. " "Ida retteg a beteségektől, azt mondom, minek annyit félni, úgyis hamar meghalunk, ettől megrémül."

A nők évezredéről beszél, miközben a hozzá forduló klienseit arra bíztatja, hogy szolgálják ki a férfiakat (szép külsővel, szexualitással), hiszen csak így lehetnek boldogok. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy a férfi is tehetne valamit a kapcsolatért, vagy hogy a nő ömbizalomhiánya mögött a "rendezetlen frizura" mellett mélyebb okok is rejtőzhetnek:"Csabának (a barát,aki mellesleg visszajár régi barátnőjéhez) másik kifogása az, hogy Alaine nem elég ápolt. Ahogy elnézem, Alaine frizurája valóban rémes, a sötét karikák a szeme alatt, ijedt tekintete és szorongásos lehangoltsága nem teszik vonzóvá. Kialakulatlan, puha, szorongó ember, identitása gyenge." "32 éves,közgazdász, sovány, rosszul öltözött, kócos ápolatlan. Azzal indított, hogy nincs és nem is volt soha orgazmusa. A mostani barátjának ez nem tetszik, ezért akar pszichológiai kezelést. De hamar kiderült, hogy sokkal többről van itt szó. (anyja nem szereti, apja többször megverte). (...) Drámai beszámolójához még semmit sem fűztem, csak arra kértem, csináltasson új, ápolt frizurát, ez minden nőnek javít a hangulatán. Hát még a kozmetika, az arctisztítás! A jó küllemű emberre a környezet másképp néz, azonnal visszajelez, és ez egészséges önbizalmat adhat. Az is feladata, hogy döntse el, milyen sportot fog űzni, mert úgy látom, most nem jó a kondíciója, kicsi az állóképessége, és belső nyugalmunkhoz a testi dolgok fontosak. Féltem, hogy megsértődik, így azt már nem is mertem mondani, hogy vásároljon legalább egyetlen új kosztümöt, és a rajta levőt felejtse az üzletben, az öltözőfülkében vagy dobja a szemetes kukába. Nem sértődött meg. Legközelebb jó frizurával érkezett. És valamivel ápoltabb volt."

A bántalmazást, nemi erőszakot, molesztálást megemlíti ugyan minden esetben, amikor előkerül, de kliensei kezelésekor ezt nem veszi figyelembe. A nő a felelős azért, ha férje bántja. Mindezt egy ezoterikus és vallásos mázzal önti le: "Azt már korábban felismertük és megbeszéltük, hogy Ida a férfikapcsolataiban rendszeresen szervez krízisállapotokat, érzelmi hullámzásokat, robbanós veszekedéseket, felfordulást, kibékülést. Ez arra utalhat, hogy személyiségének vannak kielégítetlen terei, ha nem is épp a szexben, és az ebből adódó feszültségeket a mesterséges krízisekkel vezeti le. Talán a maga nagy nyughatatlansága nem más, mint vágy a transzcendencia után, a magasabb régiók, talán Isten utáni vágyódás ez, mondom Idának. Vajon nem kellene elmennie paphoz és meggyónni?-kérdezem." "Valamit elmúlasztott. Soha nem tartott tükröt a férje elé, szinte engedte a férfi gyerekes felelőtlenségének kiteljesedését. Nem ismerte fel-bár férje élő és eleven példa erre-, hogy vannak férfiak, akikben erősen megőrződik a komisz gyerek, az idétlen vagy fegyelmezetlen linkóci kisfiú, akik sok mindent el mernek követni, hiszen mindent elnéznek nekik, és valójában neveletlenek maradnak. Vera túlságosan a maga bajára figyelt."

 A nő szerinte "frigid", ha a gyermekkori molesztálást még mindig nem tudta feldolgozni, és nem képes a szexre vagy az orgazmusra. Az orgazmus hiányát főleg szervi okokra vezeti vissza (megint a nővel van a gond), és persze ez elsősorban a férfi számára jelenthet problémát, csakis ezért kell vele foglalkoznunk: "Az orgazmus hiányának sokféle oka lehet.(...) Ha ez gyakran elfordul, annak sajnos rossz következményei lehetnek. (...) ideges állapotok, alvászavarok, hangulathullámzások, hisztizés, kiegyensúlyozatlan, békétlenkedő, depresszív jellegű lelki magatartás. (...) Azt hihetnénk, ez a nő problémája, csakhogy a magatartásától a párkapcsolat megromolhat, sőt az egész család harmóniája csődbe juthat." "Úgy sejtem, hogy kasztráló gesztus lehet az, ha a feleség a férjének gyakran felpanaszolja saját orgazmushiányát."

 Mohás Lívia a gyerekeket sem kíméli: "Találkoztam a gyerekkel, sajnos ezt a kislányt nehéz lenne kedvelni. Csúf kis ember, ami nem baj, rossz küllemű embereket is lehet szeretni, ha van bennük kedvesség, értelem, valami vonzó, de a kis Idában nehéz ilyesmit felfedezni.(...) idegesítő."

Kliensei helyett ő maga elemzi azok álmait, hiszen ő a mindentudó pszichológus, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szakember. Tévedhetetlen, és sokkal tisztábban látja át mások életét, mint az érintettek, sokszor tudomást sem vesz a valódi problémáról: "Intuitíve,de nagyon határozottan úgy érzem, Piroskával vigyázni kell, és villámsebesen a szexre és férjére terelem a szót, az egykor indító problémára,amivel először érkezett, mondván, nincs orgazmusa és nincsenek vágyai a férje iránt. A szex maga isteni téma, alig van, akit ne érdekelne. Gyanítom, hogy akit nem érdekel, az talán hazudik."

A klienseket szinte tárgyként kezeli. Ha valakinek nem felel meg ez az értékítéletekkel teli, konzervatív, dogmatikus attitűd, arról Mohás Lívia megállapítja, hogy valamilyen "tudattalan ellenállás" lehet a dolog mögött. Az sem tűnik fel neki, ha néhány nő a bántó megjegyszései hatására nem veszi többször igénybe a szolgáltatást.

Remélem, hogy az idézetek magukért beszélnek, és ezek után senki sem találja majd vonzónak Mohás Lívia tevékenységét. Úgy tűnik, a sok évtizedes szakmai tapasztalat nem garantálja az etikus és elfogulatlan hozzáállást.

Talán fel sem tűnik, hogy a médiában a különböző sztrájkok kapcsán nem arról van szó, miért is lehet (vagy inkább volt) fontos érdekérvényesítő eszköz a munkabeszüntetés.  Az "átlagember" elsősorban bosszankodik, ha leáll a BKV, nem indulnak a vonatok, vagy órákat kell várni a repülőtéren. Nem véletlen, hiszen mindenhol azt olvassák vagy látják, hogy a sztrájkoló munkások tehetnek mindenről. Ráadásul a média azzal foglalkozik, mekkora kárt okoz a légitársaságoknak és persze a gazdaságnak a repülőtéren zajló sztrájk, és káosz várható a vasútassztrájk miatt.

Pedig a sztrájk szerep az lenne, hogy ne lehessen bármit megtenni az alkalmazottakkal, hogy ne kelljen borzasztó munkakörülmények között, kevés pénzért dolgozniuk. Sokan elfelejtik, hogy a sztrájk alapvető munkavállalói jog, ugyanúgy, ahogy az is, hogy szakszervezeti keretek között védjük érdekeinket a munkahelyen.

Mindennek persze akkor lenne tényleges értelme, ha a sztrájkok összehangoltan zajlanának, ha nem lenne elfogadott a sztráktörés, és ha a szakszervezetek a munkások valódi érdekeit képviselnék. Ehhez persze nem megfelelőek a mostani, hierarchikus felépítésű szervezetek, nem is beszélhetünk tehát igazi munkás-önszerveződésről.

Emellett nem elhanyagolható körülmény, hogy azok, akik a sztrájk miatt nem jutnak el a munkahelyükre, és ezért esetleg retorziókra számíthatnak, nehezen lesznek megértőek a sztrájkolókkal. Amíg vannak olyan munkások, akiknek nem érdeke a sztrájk, és harcolnak is ellene, addig a sztrájk nem megfelelő eszköze a tiltakozásnak. Persze nem véletlenül alakult ez így ki: ha túl sokan jönnének rá, hogy a fontos dolgok valójában nem azon múlnak, ki mikor ér be a munkába, a rendszert nem tudnák fenntartani azok, akiknek ez jól jövedelmez.

Mindezek ismeretében sincs túl sok lehetőségünk. Támogatni kellene a valódi sztrájkokat, minden fogyatékossága ellenére, és nem elhinni azt, hogy a vasúton dolgozó munkás az irodai alkalmazott "ellensége". Csak így lehet erősebb az a réteg, amelyet kizsákmányolnak.

A gazdasági világválság úgy tűnik, arra is jó, hogy a szabadpiac és az "egyenlő esélyeken alapuló" verseny hívei a munka szentségére hivatkozva szigorítsák a szociális ellátások feltételeit. Mert ugye a kormányzati kiadásokat csökkenteni kell, a jóléti államot teljesen leépíteni, és így végre a "lusták" is dolgozni kényszerülnek.

Pedig amíg nem tör ki a forradalom, és nem szűnik meg az állam (erre, azt hiszem, várnunk kell pár évtizedet), a munkanélkülieknek és más szociálisan hátrányos helyezetű csoportoknak is élniük kell valamiből. Egy mai hír szerint a brit munkáspárt viszont nem tűnik szociálisan érzékenynek, és segélycsökkentéssel, közmunkára való kötelezéssel, és hazugságvizsgálattal harcolna a munkanélküliség ellen.

Bár a közvélekedés szerint a "munka nemesít", illetve ha nem lenne kötelező, szinte senki sem dolgozna, ezen az axiómán érdemes lenne elgondolkodunk. Miért is lenne igaz az az állítás, miszerint a munka teszi emberré az embert? Abban az esetben értenék ezzel egyet, ha a munka olyan aktivitás lenne, aminek végzése közben legalább kicsit jól érezzük magunkat, és a társadalom, vagy közösség számára is hasznos, amit teszünk. A legtöbbször azonban, bárhogy is próbálnak meggyőzni róla, a bérmunka robot, gazdasági kényszerből végzett tevékenység.

Ugyanakkor ha nem éreznénk azt, hogy teljesen értelmetlen munkákat végzünk el, ezzel tartva fenn egy rosszul működő rendszert, ami még több kényszerű és értelmetlen munkafolyamatot présel ki magából, lehet, hogy a munka örömet is jelenthetne. A legtöbben nem boldogok, ha semmi "hasznosat" nem csinálnak, és biztos vagyok benne, hogy akár önállóan keresnének maguknak kreatív tevékenységeket. De addig, amíg tőlünk elidegenedett helyeken végzünk eligedenedett tevékenységeket, a munka csak azért jelenthet örömet, mert ezt hitetik el velünk. És mert muszáj elhinnünk, hogy fontos, amit végzünk, különben összeomlanánk.

Ezért nem hiszem, hogy a munkanélkülieket kellene hibáztatni, amiért nem dolgoznak. Látni kellene, hogy a rendszerrel van baj, azzal, hogy a munkával kapcsolatban választási szabadságunk alig van, vagy szinte nincs is.