A távoltartási törvény módosítása nagy vitát váltott ki (ezzel kapcsolatos bejegyzés itt a blogon is található). Most, hogy megszavaztak egy valójában rossz, és valószínűleg nem sok változást eredményező törvényt (Sólyom László nem írta ugyan alá, de más okból), vannak, akiknek a vita újabb indok arra, hogy a "nőszervezeteket" bírálják. Azokat a nőszervezeteket, amelyek naponta szembesülnek a bántalmazás létével és következményeivel, segítik az áldozatokat, és éppen ezért kompetensek lehetnek abban, hogy milyen törvényre lenne szükség. Közéjük tartozik Herczog Mária szociológus,akinek a nol.hu-n jelent meg ezzel kapcsolatos cikke.

Kezdi azzal, hogy szerinte a törvénnyel kapcsolatos, azt bíráló „nyilatkozatok tele vannak tárgyi tévedésekkel-és sértődöttséggel”. Azt, hogy milyen tévedésekről van szó, valójában nem támasztja alá. A „sértődöttség” kifejezést pedig sokan előszeretettel húzzák rá a feministákra, és ez alkalmat nyújt az összekacsintásra, hiszen mi másért is válna egy nő feministává, mint hogy megtorolja sérelmeit?

Aztán kijelenti, hogy „a távoltartás önmagában biztosan nem oldja meg a kialakult problémát, attól még nem fogja tudni sem az elkövető, sem az áldozat, mi módon lehet elejét venni a további bántalmazásnak, hogyan lehet segíteni az áldozatnak és lehetővé tenni, hogy az elkövető képes legyen erőszakmentesen viselkedni.” Ez nagyon szép gondolat, de vajon kivel akar vitatkozni? A bántalmazással foglalkozó szervezetek (többek közt a NANE vagy a PATENT) munkájának  csupan egy szelete a távoltartási törvény módosításáért való lobbizás, vagy egyáltalán az ilyen értelemben vett politizálás. Az itt dolgozók talán mindenki másnál inkább tisztában vannak azzal, hogy törvényekkel nem lehet radikális változást elérni, vagy esetleg pszichés problémákat megoldani. Köztudott, hogy a NANE segélyvonalát hívhatják bántalmazott nők és gyerekek, és itt pszichés támogatásban részesülnek, illetve gyakorlati (pl. jogi) tanácsokat, segítséget is kaphatnak. Talán Herczog Mária nem ismeri az általa bírált nőszervezetek munkáját, vagy csak egyszerűen nem akar tudomást venni róla? A segítő szakemberek pontosan abban segítenek, hogy az áldozatok fel tudják dolgozni a traumát, és lehetőség szerint ki tudjanak lépni a kapcsolatból.  De nem mindig van ez utóbbira lehetőség, és ilyenkor tényleg csak a távoltartás adhat megoldást. Arra a felvetésre pedig, hogy az elkövetőt segíteni kellene abban, hogy „erőszakmentesen” viselkedjen, csak azt válaszolnám, hogy mindenkinek lehetősége van abbahagyni a bántalmazást. A bántalmazó, ha beismeri, hogy viselkedésével kárt okoz, eldöntheti, hogy változtatni akar, és van, ahol segítenek ebben. De milyen különös, nem tudok róla, hogy sokan élnének ezzel a lehetőséggel. És ha az ő viselkedésüket igazoljuk, magyarázzuk, szépítjük, akkor ez így is lesz örökké.

Herczog Mária szeretné bebizonyítani, hogy ha nem segítünk az erőszak elkövetőjének, akkor ő „nem feltétlenül érti meg, miért elfogadhatatlan a viselkedése, életmódja”. Nekem meg az a véleményem (és tapasztalatom), hogy a bántalmazók általában nem is szeretnék megérteni, miért bántalmaznak. Lehet, hogy Herczog Mária elképzelte, ahogy szerencsétlen férj (maradjunk a statisztikailag gyakoribb eseteknél) fáradtan hazaér a munkából, és mivel a vacsora nem elég meleg, megüti a feleségét, aki ettől sírva fakad, arcán pedig félelem tükröződik. A férj ezt nem érti, hiszen miért is hozná összefüggésbe a sírást a pofonnal? Arról sem tud szegény, hogy a pofon fáj, és az agresszív viselkedés félelemkeltő. De ha mindezt elmagyarázzuk neki, esetleg beiratjuk egy érzelemfelismerő és önismereti tanfolyamra, akkor rájön, hogy bántalmazó viselkedést folytatott, és nem teszi soha többet. Szép mese, kár, hogy kevés a valóságalapja.

A cikkíró szerint nem hihetünk el bármit az áldozatoknak, hiszen „az erőszak megjelenési formája, súlyossága, gyakorisága nagyon eltérő lehet”, ezért mindent „fel kell tárni”. Kár, hogy sok nő nem fogja megérni (fizikailag vagy lelkileg), mire a mindenre kiterjedő, nagyon tudományos és nagyon objektív vizsgálat lezárul. Persze voltak már áldozatai a „tudománynak”, gondoljunk csak az atombombára vagy a guantanamoi foglyok pszichológusok asszisztálásával végzett kínzására, ha  egy kicsit hatásvadászak akarunk lenni.

Az is kiderül a cikkből, hogy „a közvetítés nem feltétlenül békülést jelent, hanem olyan védett helyzetet, amelyben az érintettek a családtagok, a kisközösség és a szakemberek jelenlétében, segítségével tervet tudnak készíteni arra az időre, amíg a távoltartás tart, majd az azt követő hosszabb távra.” Kíváncsi lennék, mennyire védett az a helyzet, ahol az elkövető egy légtérben van az áldozattal. És milyen kisközösségről van szó? Csak nem arról a közvetlen lakókörnyezetről, ami tudomást sem vesz az erőszakról, szemet huny felette, mert az úgyis „családi” ügy? Vagy a férj családjáról, szüleiről, akik esetleg szintén bántalmazó viselkedést folytattak, és ezt tartják természetes „problémamegoldási” módnak? Esetleg azokról a munkatársakról, barátokról, akik a bántalmazót tisztes családapának és szerető férjnek ismerik? (Az elkövetők nagy része csak párjával agresszív, másokkal feltűnően kedves és tisztelettudó lehet, pont ezért is nehéz bizonyítani az erőszakot.)

Persze ha eddig még nem derült ki, a cikk vége felé felvillan a szociológus valódi álláspontja, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy vizsgálni kell, mi „váltotta ki” az erőszakot. Ahelyett tehát, hogy elismerné, semmilyen igazolás nem fogadható el arra, ha egy domináns helyzetben levő ember rendszeresen ver, vagy verbálisan bántalmaz egy függő helyzetben levő másik embert, ő az áldozatot kezdi el hibáztatni.

Végül mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a nőszervezetek nem akarnak "vitázni", vagy mások álláspontját figyelembe venni. Igen, nem akarnak, mert nagyon elegük van abból, hogy évtizedek óta vitáznak elnyomókkal és bántalmazókkal arról, miért is kellene az áldozatot védeni. És  abból is, hogy állandóan magyarázkodni kell, ha a kiszolgáltatottabb helyzetben levőkön próbálnak segíteni a sok-sok támadás kereszttüzében. Vitázni, kompromisszumot kötni nem lehet olyanokkal, akiknek nem érdeke, hogy megszűnjön a családon belüli erőszak.